Alföldi Róbert beszélgetőtársa voltam tegnap este. Ez a tény már önmagában egy óriási megtiszteltetés, így nagyon vártam a beszélgetést. Azt viszont nem sejtettem, hogy ebből egy nagy betűs ÉLMÉNY, egy elgondolkodtató, mély és egyben vidám este lesz. Róbert az este folyamán sokszor görbe tükröt állított a pszichológus szakma elé, bátran és nyíltan kimondott olyan sztereotípiákat és véleményeket, amelyek a társadalomban – sokszor rejtve – jelen vannak. Udvariasan előre jelezte, hogy fog zrikálni is, én pedig udvariasan jeleztem, hogy nem fogok adósa maradni 🙂 – ebből született egy őszinte, egymás tiszteletén alapuló, elegáns „beszólogatásásokkal” színezett, mély érzelmeket és poénokat egyaránt felszínre hozó beszélgetés 🙂
Róbert az elején felvetette, hogy vajon mi az általános vélemény a pszichológusokról. Hamar konszenzusra jutottunk abban, hogy míg a fejlett országokban teljesen elfogadott, ha valaki pszichológushoz jár, addig hazánkban ez még nem így van. Magyarországon sajnos még nem elég fejlett a társadalmi kultúra ahhoz, hogy felismerje azt a nyilvánvaló tényt, hogy pszichológushoz járni nem csak azért célszerű, mert baj van, hanem azért is, hogy ne legyen nagy baj. Ismerjük fel bátran és valljuk be magunknak, ha valamilyen érzelmünkkel nem tudunk megküzdeni és kérjünk segítséget, ne várjuk meg, amíg bele kerülünk egy olyan érzelmi spirálba, amiből már nagyon nehéz kijönni. A jelenlévőkkel aktív diskurzus alakult ki, melynek eredményeképpen megállapítottuk, hogy Magyarországon a „nép hangja” inkább az egyszerűbb utat választja: azt mondja, hogy “pszichológushoz csak a hülyék járnak”, ezzel párhuzamosan nem néz szembe saját mentális problémáival sem – így egyáltalán nem meglepő, hogy előkelő helyen szerepel országunk a depresszió rangsorokon. Pedig a modern pszichológusok a sztereotípiákkal ellentétben ma már nem „csak beszélgetnek”, hanem aktív bevonó módszereket alkalmaznak.
Az est talán legnagyobb érzelmi hullámvasútja a gyászfeldolgozással kapcsolatos rész volt. Róbert szembesítette a jelenlévőket azzal, hogy a mi kultúránkban a halálra nem az élet természetes velejárójaként tekintünk, sokkal inkább egy olyan tabuként, amiről nem beszélünk. Ehhez kapcsolódva beszéltem a Gyászfeldolgozás Módszerről. Kiemeltem, hogy a fel nem dolgozott veszteségek gyökere éppen a ki nem mondott, meg nem élt érzelmekben rejlik. Sajnos sokan éveken, évtizedeken keresztül cipelnek feldolgozhatatlannak tűnő gyászt a lelkükben, pedig konkrét módszerek állnak rendelkezésre arra, hogy ezekkel az érzelmekkel dolgozzunk. Róbert nyíltan beszélt márciusi gyászáról és arról a sok családi beszélgetésről, melynek eredményeképpen frusztrációt már nem érez, fájdalmat természetesen még igen. Felemelő pillanatok voltak, amikor a jelenlévők is megosztották szeretteik halálával kapcsolatos érzéseiket egymás között.
Nagyon örültem, amikor Róbert felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy gyászról nem csak haláleset kapcsán beszélünk, hanem bármilyen veszteség esetén, amely ér bennünket: szakítás, válás, kisállat elvesztése, munkahely elvesztése, bizalom, biztonságérzet, korábbi életstílus elvesztése stb. Ezen a vonalon jutottunk el az est legtöbb nevetést hozó részéhez, a szakítások, és általában a párkapcsolatok témájához. Vidám perceket okozott, amikor Róbert elmesélte, hogy ő hogyan szokott viselkedni szakításkor, illetve hogyan viselkedik egy-egy konfliktus során. Egy barátja példáját is elmesélte, aki párterápiára ment, és a párterápia során szakítottak: arra jutottunk, hogy egy rossz kapcsolat esetén sokszor ez jobb megoldás, mint a folytatás – bár a hozzám forduló párok esetében ilyen ezeddig még nem fordult elő. Ehhez csatlakoztak a jelenlevők is egy-egy (utólag már) vicces történettel és mindez felhőtlen nevetésekbe torkollott. Rávilágítottam, hogy a jelenlevők többsége sok párkapcsolati illetve szakítás utáni rossz időszaktól kímélte volna meg magát, ha annak során tudatosan alkalmazott volna azokhoz illeszkedő pszichológiai módszereket. Beszéltem picit az egyik kedvenc témámról, a hatékony konfliktus kezelésről is, de Róbert ezen a ponton bizonyos fokig szkeptikus maradt – neki saját konfliktuskezelési módszere van 🙂
Szóba került a koronavírus járvány megélése is, amelynek során elhangzott az est legnagyobb nevetést kiváltó közönségkérdése, amelyet hosszasan próbáltunk értelmezni: „Kriszti, fordulnak hozzád párok olyan problémával, hogy amiatt nem harmónikus a kapcsolatuk, hogy a bezártság miatt a pár tagjai nem tudnak találkozni a szeretőjükkel?” Ezen kérdés megtárgyalását és annak komikus pillanatait lehetetlen lenne írásban visszaadni, így mindezt az olvasó fantáziájára bízom. 🙂
Kedvenc részem az este folyamán az őszinteségről szóló rész volt. Mindez úgy jött fel, hogy amikor a családom és barátaim megtudták, hogy Alföldi Róberttel fogok beszélgetni, nagyon megijedtek. Kérdezték, hogy valóban oda merek ülni vele beszélgetni? És én ezt nem értettem, így elkezdtem őket kérdezgetni féltésük okáról, hiszen előzetesen Róbertet egy rendkívül intelligens embernek tartottam, aki karakán módon mindig megmondja az őszinte véleményét. Kiderült, hogy az engem féltőket ez utóbbi zavarta. Mindez felvetett egy nagyon érdekes kérdést: félnünk kell az őszinteségtől? Tartanunk kell attól, aki őszinte?
Úgy éreztem, hogy Róbert nagyon örült ennek a kérdésnek és elmondta, hogy az őszinteség a mai világban nagyon nem kifizetődő és hogy a világ sajnos nem az őszinteség irányába halad, de azt is kiemelte, hogy az őszinteség nem egyenlő az anarchiával. Pszichológiai oldalról közelítve elmondtam, hogy a nem őszinte életmód állandó készenléti állapotot igényel, ami azon túl, hogy nagyon nem kényelmes, nem ad pihenési lehetőséget a tudatalattinknak, amibe akár picit „bele is kattanhatunk”. Könnyen konszenzusra jutottunk abban, hogy nem hatékony az a módszer, amit az emberek többsége alkalmaz, azaz, hogy megpróbálja kitalálni, hogy mit gondol a másik.
Róbert közismert őszintesége és szókimondása nagyon hasznos volt számomra. Örültem, hogy sok esetben görbe tükröt mutatott arról, hogy az emberek mit gondolnak a pszichológusok munkájáról és egy-egy konkrét pszichológiai problémáról. Meg úgy egyáltalán rólunk. Ettől nem kell félni, hiszen attól, hogy nem mondják ki, az még úgy gondolják, nem igaz? 🙂 Így viszont jobb, ha kimondják és tudunk róla, mert így tudunk fejlődni. Összességében én úgy gondolom, hogy nem attól kell tartanunk, aki őszinte, hanem attól, aki nem őszinte.
Köszönöm a megtisztelő felkérést Art Hotel Szeged